Tomi ma blognapot tart, fél tizenkettőkor vesszük észre, hogy ez a nap már javában tart. Sok apró pillanat, amit nem tudok visszaadni.
 |
| Lassan, de biztosan elsapkásodunk. |
Apró kedvességek egymáshoz, apró szikrák, amik nem lobbannak be, mert azt választjuk és olyanok, amik belobbannak, mert nem figyelünk jól. A gyerekeinket figyelni – az hajós életem nagy ajándéka. Másképpen figyelem itt őket. Így, hogy harmadik hónapja vagyunk összezárva, hogy nincs bennem az az eleven másképpenkelleneélnünk érzés, látom már őket. Én nem mondom, hogy ha nyolctól négyig dolgozol, aztán elrohansz bevásárolni, aztán este vacsoráztok együtt, talán még apa is hazaér, akkor nem látod igazán a gyerekeidet. Netán a férjedet. Nekem nem ment így. Pedig nem dolgoztam nyolctól négyig…
Mivel Tomit - a jelek szerint - elvesztettük, elmegyünk hármasban színezőért és saláta hozzávalóért. Rozi három napja azért a legszomorúbb, mert Marci nem adja neki az utolsó (fiús) színezőjét. Így veszünk egy Spongya Bobos színezőt. Aztán haza, salátagyártás, ebédelés (recycling a tegnapi sülthús-maradékból), együttlevés.
A többiről a képek.
 |
| Screen time (Tomi is nézi, csak ő most éppen fotóz.) |
 |
| Me-time. |
No comments:
Post a Comment