The Székelys are off to sail: Viszonylag hosszú poszt, sok képpel, de egy egész hetet letudunk vele

Egy egész hete nem írtam. Egy sort sem. Mióta elindultunk nem volt ekkora kihagyásom. Megcímkézhetném: rossz passz, megvárhatnám, hogy elmúljon, ráerőltethetném magam, hogy valamit írogassak az elmúlt napokról, tennék fel hozzá képeket, oszt kész.
Ezt, mondjuk, régóta nem választottam volna. Helyette az szokott történni, hogy mondogatom magamnak naaa, szedd már össze magad! Mi van már? Válasz nincs ugyan, de a remegős énem elszabotálja szépen ezeket a dolgokat. És most először látom azt (van rá időm?), hogy ez a remegős, eltitkolt, megtagadott énem micsoda jó dolgokra mutat rá. Jó lenne felismerni az alakját, de olyan félős, mindig csak egy kis részecske jön elő belőle. Meg kell szelídítenem.
Az elmúlt napokban, ha valaki ránk nézett volna a színfalak mögül, sokszor egy tespedő, számítógépező, filmnéző, telefonnyomogató bandát lát. Én is azt láttam, sokszor. Nagy önuralomba került visszafogni magam és ne felborítani mindent és kirobbantani mindenkit az éppen aktuális elfoglaltságából és kierőszakolni valami általam (egészen pontosan a szülői énem által) preferált időtöltést. Csitítgatom magam, igyekszem figyelni, meglátni az értéket a választásaikban, abban, ami kialakul spontán módon. Az igent választani a nem helyett. És közben elhinni, hogy a dolgok háborítatlanul is jó, ad abszurdum jobb irányba alakulnak. Hogy ha nem tiltunk el dolgokat, akkor a helyére tud kerülni minden, még a tablet is. Hogy a gyerekeim is választanak, és nekem nem kell helyettük választanom, hanem ott kell lennem mellettük, velük a saját választásaikban és abban segíteni őket, megtanulni együtt örülni velük a választásaiknak. És elkerülve a „mert én azt mondtam” csapdáját, mert így nem választani tanítom őket, hanem kinyilatkoztatni alapigazságokat, türelmetlennek lenni, valaha valaki által valamilyen logika mentén lefektetett szabályok sulykolására. Deschooling mélyvíz.
Aztán volt egy halom szerelés is. Megadta magát az indító akkumulátor, ezért egyszer az öbölből, horgonyzás előtt kellett visszafordulnunk, aztán két napot a komp mólóján dekkolni amíg Tomi kiókumlálta, hogy mi a baj és mekkora.
Meg még volt olyan is, hogy délután kettőkor elindultunk a negyedóra kényelmes sétára lévő pékségbe és négykor még a móló végén lévő strandnál játszottunk a homokban. Sót szedtünk a sziklákról, meg bunkiztak meg tüzet raktunk.
Meg még az is volt, hogy találkoztunk egy unschoolingos német anyukával és a kislányával. Saraval és Lisaval. Sara egy egyszemélyes bábszínház, Waldorfba járt, de nem tetszett neki az autoritersége miatt („ők nagyon tudnak mindent a gyerekről”), ezért most a vékony jeget választotta, ti. Németországban az iskolaválasztás nem mondható demokratikusnak, a harmincas évek óta hivatalosan nincs lehetőség arra, hogy ne járjon be a gyerek az iskolába. Egy 19 nm-es mobilházban laknak, amit idén nyáron a francia határ mellé költöztettek, hogy Lisa egy francia iskolába „járhasson”.
És sok mindent csináltunk négyesben is, többek között oda-vissza ingáztunk a horgonyzóhely és a kikötő között. Ezúttal igyekeztünk legalább fényképekkel jól ledokumentálni.